(Új) West Balkán

Elég hosszú idő után Szombaton végre úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a Zéletbe egyet rázni. Délutáni – estébe nyúló – bemelegítés után, az előző pozitív tapasztalatok következtében úgy döntöttünk, hogy a West Balkán nevezetű helyre megyünk bulizni. De, mivel még nem voltunk az új balkánban, úgy gondoltuk, hogy ideje megnézni azt is. Szóval, az új West Balkán felé irányítottuk taxisunkat.
S eccercsak megérkeztünk. Tiszta ámerika hejj. Nagy parkoló, tágas hely, minden cucc. Bemegyünk, ott is tágas tér, nagy bárpult. Keresnénk a ruhatárat, de az nincs sehol. Bennebb megyünk, beérünk a tánctérre. Szemben, a terem végén, diszkó-mintára ott a magasabb színpad, szerintem a fellépőknek fenntartva, de ha nincs fellépő, akkor a bulizók „bitorolhatják”. És mit is mondhatnék, bitorolják is (értsd: „a korlátnál táncolunk, hadd lásson a nép”).
No, mentünk tovább, mert ugyebár le kellene tenni a kabátokat. Irány az emelet. Az elsőn van egy bár, és belső szoba, leülendő. Ja, az út: meredek csigalépcső, a tapéta viszont nagyon tetszett. Nagyon meredek. Elsőn nincs ruhatár. Másodikra kéne felmenni, de a sor vége a lépcső alján van. Először nem is mertem elhinni, hogy ott van a ruhatár, de mint kiderült, muszáj volt elhinni: ott volt. (Hirtelen az jutott eszembe, hogy ha be találok rúgni, hogy veszem ki a kabátom?!) Nah, letettük a kabátokat, irány vissza a kocsma. Sör, hidratálandó. Irány a földszint, leülendő. A színpad mögött találtunk is helyet, egy párocska társaságában, akik egy nagy asztalnál ültek. Odapofátlankodtunk. Leültünk. Támasztottuk a fejünket, nehogy leessen. Nekem alapjáratban fájtak a szemeim, tehát nem voltam valami nagy kedvemben. De igaz, más sem a társaságból. Ritka alkalom fordult elő: annyira untam az egészet, hogy néhány korty sört otthagytam, úgy indultunk a ruhákért. Ismét fel az emeletre. Ekkor még többen álltak a lépcsőn, pedig nem is volt késő (akarommondani: korán). Beállítunk a sor végére, vártuk a megváltást. Eközben mellettünk mentek fel emberkék. Csak úgy simán. Felment a cukrom haccázra. A következő jelentkezőre rá is ripakodtam, ne előzzön, mert mi is oda várunk (tiszta aranykorszak-béli emlékek ébredtek bennem…). Ekkor szóltak fentről, hogy akik kivennék a cuccukat, felmehetnek. Nah, mondom, akkor bocs, menjetek, megyünk mi is.
Kivettük a ruhát, mennénk lefele. De nehézkesen ment, mert ugye, mögöttünk tömeg, jobbra fal, balra korlát (és a legrövidebb út lefele). De ezen is túljutottunk valahogy, leértünk az első emeletre. Itt egy faszi neki volt dőlve egy ajtófélfának, a lábai meg keresztbe az emberek előtt. Nem vettem észre, belebotlottam. Majdnem beérkeztem fejjel a bárba. Cukrom héccáz. Ráripakodtam, hogy szedje össze magát, de asszem semmit sem értem el vele. Továbbmentünk, beértünk a tánctérre. Eccer nézem, hogy a társaságunkban lévő srácnak nekiáll egy másik. Aszittem ismerőse, mert eléggé ölelkezős hangulatba kerültek. Akkor láttam, hogy baj van, amikor a srác barátnője is ott izél körülöttük, próbálta szétválasztani. Ez érdekes lesz. De rövid úton sikerült lerázni a barátról az idegent, errefel nekem állt. Megfogta a kabátom, s aszongya nekem: „te löktél meg, te vetted el a fényképezőgépem!”. Hámondom, ez megkergült. Csuklón fogtam, kettőt szorítottam rajta s ellöktem, hadd járjon békével. De közben mindenfelől lökdöstek, asse kizárt, hogy ki akartak rámolni, amíg a másik keresi a fényképezőgépét rajtam. Mentem volna ki, de érzem, hogy valaki próbál a zsebembe nyúlni. Visszafordulok, s hát a fényképezőgépes faszi. Cukrom ezer. Megfogtam, magam felé rántottam, s felhúztam a kezem, hogy bevágok neki egyet. Valószínű, hogy nem vágtam volna be, de nincs kizárva – adott körülmények közt. Szerencsémre, az egyik lány a társaságunkból ott volt mellettem, és ahogy felhúztam a kezem, elkapta, és rángatott kifelé.
Ekkor olyan fejfájást kaptam, hogy azt hittem szétesik a fejem. Ilyent még életemben nem éreztem. Le kellett üljek, nem bírtam a lábamon állni. Valahogy hazaértünk (köszönet a taxisnak, elvitt ötünket egyszerre), alig vártam hogy lefeküdjek.
Kánce káncov: egyszer volt Budán kutyavásár, az új WB-ben is csak egyszer volt buli. Egyszer még elmegyek délután, lássam milyen is a hely, amikor kevesebb ember van. De ennyi. Teljesen más emberek járnak oda, mint a régibe, hülye beosztása van a helyiségnek, diszkós nép, semmi igazi (régi) West Balkán – fíling.
Asszem most ismét csend következik egy darabig…