Olyan csetes fílingem van...

Rég írtam, mert másokat olvasgattam. És most olyan csetes fílingem van.
Nem, nem cseteltem, csak az eredmény olyan, mint anno, a nagy mirces korszakom egy-egy megvilágosodásakor.
Van ugyanis az úgy, hogy az ember szépen elbeszélget az ujjai segítségével a monitor másik felén ülővel. Minden szép és jó, egymás fizikai kinézetéről nem is beszélnek. És lehet, hogy valahol itt csúszik be a hiba. Mert az ember látatlanban képes felöltöztetni a másikat olyan (mind fizikai, mind pedig egyéb) tulajdonságokkal, amelyekkel az még csak nyomokban sem rendelkezik.
De az is lehet, hogy ott csúszik be a hiba, hogy megismeri a másikat a maga fizikai valóságában is. Akár egy képről, akár személyes találkozás útján. És ez annyira el tudja rontani a felépített hamis – de mégis jó – képet…
A „megvilágosodás” utáni beszélgetések már messze nem olyanok, mint az azelőttiek. Érdekes, hiszen gyakorlatilag sok nem változhatott, főleg, ha egy kép az, ami megmutatta a másikat. És mégis…
Elképzelhető, hogy jobb, ha a kezdeti „képtelen” kapcsolat megmarad annak a „sötétben tapogatózásnak”, mint amilyennek indult? A körülményektől függően még akkor is, ha a megismert személy tényleg olyan/nagyon hasonló, mint amilyennek elképzeltük?
De ekkora csalódásra azért mégsem számítottam…