Vasárnapi vihar (augusztus 20., 21 óra néhány perc)

Hát, emberek, ez nem volt semmi. Eddig azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben, illetve Amerikában van! De nem, itt is megesett, és én benne voltam. Ilyen közel ne: .
Az úgy volt, hogy kimentünk a Petőfi hídra megnézni a tűzijátékot. Mielőtt elkezdődött volna a fájörvörx, láttuk, hogy a háttérben az eget, illetve annak alját elég sűrűn megvilágítják a villámok. De hát milyen az ember, maradtunk... Hamarosan el is kezdődött a tüzes ropogás, de pár perc múlva látjuk, hogy nem látjuk a Lánchíd darabkáit sem, amit addig láttunk. S rögtön utána nem látjuk a Szabadság-hidat sem, majd nem látjuk az Erzsébet-hidat sem... Mondom a többinek: "Vazze, ez minyá ittvan!" S erre Péter: "Nem minyá, hanem már itt is van!!" Ezt félig-meddig viccesen mondta, de ezután mintegy karmesteri beintésre megérkezett a gyorsvonat.
Gyorsvonatot mondok, mert úgy érkezett meg. Semmi "szellő, fuvallat, szél, erősebb szél, viharos szél és orkán" erősödés, hanem csak így simán: ott volt. Nyomta szembe a homokot, esőcseppet, jeget, petárda-maradványokat, sirályszart... Úgy fújt a kicseszett szél, hogy szerény 85 kilómmal kezdtem azt hinni, hogy lefúj a hídról, mint papírfecnit. És nem túlzok! A lányok - elmondásuk szerint - nem (vagy csak alig) kaptak levegőt, hacsak a kezüket a szájuk elé nem tették. Viszont ha odatették, akkor nem tudtuk fogni egymás kezét, és az ismét nem volt jó... Ott, akkor egymástól elszakadni nagyjából a frászt jelentette volna. Vagy kétszer muszáj volt összebújnunk (három lány, két srác), annyira erős volt a szél és a nekünk vágott hordalék ereje. Közben ömlött az eső, hogy nehogy összekoszolódjunk a hordaléktól... Háttal álltam a szélnek, és az volt az érzésem, mintha szegekkel szurkálnák a hátam, úgy jött minden szir-szar nekem, nekünk.
Fényképezőgép a nyakamban, betettem a pólóm alá. De ez kábé 10 másodpercig adott neki száraz helyet... Telefon le volt kakilva magasról, s aztán a gép is. A bőrünkről volt szó, nem egy délutáni zápor elől menekültünk.
A budai hídfő felé rohanva megláttunk egy, az út közepén parkoló autót, melynek a szélvédett oldalához emberek guggoltak le. Ott is megálltunk, hátha ad vmi védelmet. De sokat az sem nyújtott, annyi ember volt már odabújva. Rohantunk is tovább, és mire leértünk a hídról, a szél is alább hagyott (vagy csak az épületek fogták fel?), már csak áztunk rendesen. Az út szélén folyamként vonult lefelé a víz, mindenfelé rohanó, sikító emberek, és síró gyerekek.
A legszomorúbb az egészben a gyermekek (és a szüleik) helyzete volt. Voltak apukák, akik egyszerre két kiscsemetéjüket próbálták biztonságos helyre menekíteni, anyukák, akik a szélnek háttal állva húzták nehezen a ruhadarabbal letakart babakocsijukat, mindenki kétségbeesve próbálta menteni gyerekét, magát, társát...
Az biztos, hogy amíg élek, nem fogom elfelejteni az egyik kisgyerek (az apja rohant mellettem a karján a gyerekkel, kábé 7-8-9 éves lehetett) síró szavait: "Apa, meg fogunk halni! Miért van ez az árvíz? Meg fogunk halni!!" Azt hittem, lehidalok. Bárcsak ne hallottam volna! Mindenesetre, nem lettem volna az apuka, és egyetlen más szülő helyében sem akkor...
Amikor felkanyarodtunk a hatos villamos útvonalán a körtér felé, már tényleg nem érdekelt, hogy hova lépünk, mekkora a pocsolya(tó, tenger) előttünk. Bokáig és azon felül érő vízben, nadrágunkat valahogy magunkon tartva haladtunk előre a tömegben. Mert miért megállni? Úgyis teljesen el voltunk ázva, kvázi megkínozva...
Nemsokára haza is értünk, a kád seperc alatt megtelt vizes ruhákkal. Gyorsan egy kis alkohol felejtésképpen, valamint adrenalin-szintünk normális szintre való csökkentése érdekében (ami engem illet, egész éjjel ihattam volna, úgy felment az adrenalinom…). Ezután tudtuk megbeszélni a dolgot, hogy mi is történt valójában. Ennek következtetéseképpen arra jutottunk, hogy hálát adhatunk a Fennvalónak, vagy tetszés szerint akármilyen más feljebbvaló Lénynek, hogy nem történt velünk semmi komolyabb, ugyanis a katasztrófafilmeket elnézve, a főszereplőn kívül elég sokan megsérülnek. És ugyebár, mi itt nem voltunk főszereplők. Sőt, kis porszemek voltunk, melyet a természet ereje úgy és oda dobál, ahogy és ahová akar. Idézem többek szavait: „Halálfélelmem volt!” Sajnos, ez néhány embernél be is következett...